Ez a történet úgy kezdődik, hogy vége van!

Kerekítek: öt év. Egy ideje már csak így emlegetjük!

Egy jól működő, harmonikus, különleges, szeretettel átszőtt kapcsolat, amihez csupán annyi kellett volna, hogy képesek legyünk felnevelni, es együtt egy szinttel feljebb lépni! Volt benne sok nehézség, küzdés, türelem, de még több életre szóló szép emlék és számos felejthetetlen boldog pillanat…

Ezt ott áprilisban az általad választott ” tökéletes” helyszínen, egy forgalmas bevásárlóközpont, felkapott kávézójában Te másképp érezted!

Fuldokoltál. Már nem a szó szoros értelmében,
csak;
Tőlem,
A kapcsolatunktól,
A családomtól!

Besokalltál!
Menni akartál ….. hozzá!
Ezt persze titkoltad, hisz még ahhoz is gyenge voltál, hogy Te mond ki hogy VÉGE!
De megvártam!
Fel voltam rá készülve, és nem könnyítettem meg a dolgod!
Hallani akartam.
Tőled!
Órákkal később, miután – talán életedben először – kibeszéltél magadból minden neheztelést és problémát, sóhajokkal és könnyekkel karonfogva végül megérkezett a VÉGszó!

Elengedtelek!
Könnyek közt, de emelt fővel, büszkén!
Nem küzdöttem!
Ezzel szinte küldtelek; menj hozzá! Tudtam, hogy idővel úgyis rájössz mi az amit eldobtál magadtól!

Ez igazán fájt neked!
Azt akartad, hogy kaparjak, könyörögjek utánad!
Nem tettem!
És nem bánom!

Még csak nem is neheztelek azért, mert így alakult. Az fáj csak, hogy te alakítottad így. Pedig hányszor elmondtad, hogy benned bízhatok, te más vagy…. és mégis kerested a lehetőséget…
Ő meg éppen karnyújtásnyira volt!
Ő a tökéletesség!

Eközben Én két ajtó közé szorultam!
Bezártam a mögöttem lévőt, de a kulcsot nem forgattam el a zárban!

Toporogtam kicsit …. de mielőtt összeomlottam volna, lenyomtam az előttem levő kilincset és kinyílt a világ!
Elkezdtem élni!
Rettentően élveztem!
Minden nap éreztem, ahogy átjárja a lelkem valami különös érzés, amihez neked már semmi közöd!

…………………

Miért írsz?
Miért keresel?

Nem válaszolok!
Hagyj békén!

Megint írsz!
Megint keresel!

Csak szavak, szavak és szavak!
Nem érted, hogy jó nekem nélküled?!
Persze néha nem, de jó érezni, hogy erős vagyok, független és felszabadult…

Hát újra itt vagy!

Hagytam hogy vissza gyere, pedig még mindig nem vagy egyedül!

Már nem érzem, hogy erős lennék, független és felszabadult.

El kellett volna fordítanom a kulcsot a zárban…

…………………

Várok….

Várok éppen most rád, de valójában egy érzésre. Mely vagy előjön újra vagy nem. Testi-Lelki Harmónia - minden lezárás egy új kezdetMostanában a feszültség, a bizonytalanság és a türelmetlenség uralja a mindennapjaimat.

Miért hagyom…. ?!

Hova tűnt a fesztelenségem a függetlenségem?
Add vissza kérlek!

Túl rövid ez az élet ahhoz hogy akár egy percét is boldogtalanságban töltsük el. Neked sem jó ez így, látom rajtad!

De akkor sem tudom hogy mit szeretnék … a jövőben nem.
Tegnap téged akartalak.
Vágytam rád!
Hiányoztál!
Ma már kevésbé… és ahogy itt állok 30 perce vagy inkább 3 hónapja – a bizonytalanságban – egyre kevésbé……

Billegek!
Kattogok!
Hol lehetsz? Miért nem fogadtad a hívásom? Miért nem írsz? Várjalak vagy menjek?

Nem akarom leírni, hogy mire gondolok, mert épp próbálom elengedni a történteket. Nehezen megy!
Nagyon!
Persze az nem azt jelenti, hogy lehetetlen, csak nem tudom, hogy van-e hozzá erőm és akaratom. És azt se, hogy tudod-e Te, és az egész kapcsolatunk azt adni, amire vágyom? Boldogságra!
….
Erre szeretném megtalálni a választ.
És pont hívsz…
…………………

Két hónap telt el azóta…

Találkoztunk.
Többször is.

A hétvégéid az enyémek voltak.
Szerveztem programokat ahogy régen, néha Te is bedobtál egy-egy ötletet, éppen ahogy régen.
Úgy ereztem semmi sem változott… Felvettük az elejtett fonalat és éljük tovább ugyanazt, ami végülis “ehhez” vezetett.
Pedig nagyon kellene valami. Valami amitől erősebbek leszünk, amitől érzem, hogy kellek, hogy akarsz engem!
Ki akartam belőled ezt préselni.
Egy döntést, egy választást!

Ott álltunk.
Csend es hideg volt.
A Dunán a fények gyönyörűen tükröződtek.
A maga furcsa módján még romantikus is volt. Érezted, hogy valamit nagyon akarok, de a szemedben láttam azt hiszed, hogy megint csak azt, mint eddig oly sokszor; hogy Nekem. Ez. Most. Itt. Nem. Megy.
De másképp lett!

Hozzád léptem és megcsókoltalak.
A lelkem és a szívem leges legmélyéből.
Hosszan,
Mélyen,
Úgy igazán,
Szerelmesen.
Mindeközben az összes boldog emlékünket felidéztem, hogy erőt meríthessek belőlük.
Túl is csordultak, végigfutva az arcomon.
Szinte hallottam ahogy a koppannak a stégen.

Ott álltam előtted, teljesen meztelenül “megint”.
Ego-büszkeség-sértettség-önérzet-fájdalom és féltékenység nélkül…
Amire annyira vágytál!

Annyit akartam, hogy dönts:
Velem vagy nélkülem!?

Mindezt dráma és a szokásos négy órás lelkizéseink nélkül.
Örülten,
Hirtelen,
Szenvedélyesen!
Mindössze hallani, hogy: Akarlak! Téged! Bármi áron!

De nem szóltál!
Nemhogy nem mondtad, de még csak nem is éreztem!
És tudtam, hogy így lesz.

Hiába rejtetted, a szemed elmondta.
Az egyik.
Már csak az egyik nézett azzal a különös, törődő és óvó tekintettel rám.
Rám a múltra.
Hogy a másikban Őt láttam-e vagy csak a zavarodottságot ami benned van, nem tudom.
A jövő majd elárulja…
Miközben a szemeiden merengtem, jöttek a kifogások, a miértek, a magyarázgatások, amiket úgy hallgattam, mintha most valamii új lenne, valami más mint eddig.

Nem akarsz elveszíteni! De ezek is csak szavak, szavak és szavak.
Hát ennyire nem érzed, hogy tettekre vágynék?

És adtam időt!
Megint…

…………………

Újabb két hónap telt el…

Hétvégente jó volt veled lenni.
A biztonság, a nyugodtság és a szeretet amit nyújtottál számomra mindennél többet jelentett, de ahogy elváltunk éreztem, hogy megint ingok.
A mérleg billeg…
Ahogy kiszakadtam a kapcsolatbuborékunkból, nem találtam a helyem.
Megint nincs biztonság, nincs nyugalom, nincs szeretet…
Csak a hiányod!

Közben teltek a hetek…

Átéltem az összes elmaradt fájdalmat, keserűséget, féltékenységet és haragot, amit ez a fantasztikus nyár és az elmúlt nyolc hónap nem engedett felszínre törni.
Akartam megbocsájtani, elfelejteni, újrakezdeni, veled lenni, de eközben akartam haragudni, emlékezni, egyedül lenni…

A napok csak peregtek, a mérleg meg egyre csak billeget!

…………………

Most már két hete, hogy nem láttalak.

Tudom sok dolgod van, nincs rám időd, és megkönnyebbültem!
Igazán már nekem sincs rád!

Megerősödtem és boldog vagyok!
Nélküled!
Újra!
Önmagam!

Van biztonság, van nyugalom, van szeretet…
És nincs a hiányod!

– B.