Kitárul múltad ajtaja, sötét alagút vezet át rajta.
Belépsz. Félsz. Mész.
Egy ablakon át megérint a fény és felvillan egy rég elfeledett emlék.
Arra vágysz, hogy szeressenek, öleljenek, elfogadjanak, veled legyenek.
A benned élő boszorkány örült tettekre késztet, megkeresed, kik betöltik a hiányt, amik miatt szenvedsz.
Bármit megteszel, csak ne kelljen érezned, ahogyan a magányosság pillangója körül lengi lelked.
Minden nap feloldozod magad egy hideg zuhany alatt, de a bűntudat sztigmaként testedre tapad.

Mész tovább. Meglátod a fényt.
Az ablakon át gyermekkori képmásod rád tekint.
Hallod a hangokat, sírást, panaszt. Érzed a fájdalmat. Magaddal viszed. Tudatodba bent ragad.
Mások felé érzett dühöd kimutatni nem lehet. Önmagadra irányítod haragod, így az lassan betemet.

Mész tovább. Meglátod magadban az állatot.
Ütsz, versz, üvöltesz, harapsz…
Magányosságod, ragaszkodásod, félelmed agressziót fakaszt.

Menj tovább. A negyedik ablak megmutatja születésed. Rád tekint veszteséged.
A fájdalom angyala rázza a tested, torkodban a sikoly bent reked.

Menj tovább. Az utolsó ablakon épphogy átszűrődik a fény,
mint aranypor világítja meg arcod, ködösíti lelked szürkén.
Oly régi emlékek… téren-időn át…
most már tudod, hogy az elhagyottság érzése innen jóbarát.
Elsodor titeket a víz… elviszi a halál… katonák fognak közre és választanak szét örök időkre.
Hiába a sírás, könyörgés, üvöltés,
egyedül maradsz minden történet végén.Testi-Lelki Harmónia - ajtó
Összeáll a sok sztori, mit tettél és veled tettek,
minden fájdalom gyökere innen ered.

Múltad ajtaja bezárul, jelened kapuja kitárul.
Belépsz. Félsz. Mész. Meglátod a fényt.
Nem tudsz szeretni, nem engeded, hogy szeressenek,
több veszteséget elviselni már nem lehet.
Akkor vagy biztonságban, ha jól felépített falaid zárnak közre,
senki sem mehet ki és jöhet be.
Tested egy utolsót vonaglik, düh és fájdalom ringatja,
lelkedben feléled az erő, minden megváltozik körülötted hirtelenül.
A magányosság érzése szárnyra kap,
egyedül, mégis biztonságban maradsz. – Szecskó Mónika