Ma megnéztem az Etikiett – avagy a tökéletes ember című STEREO Akt darabot a Jurányiban.
Ezek pörögtek bennem… Milyen a tökéletes ember? Mikor vagyok tökéletes? Létezik egyáltalán “tökéletes” ember, szerelem, férfi, munkahely, stb. …?Hetek óta forog bent az irodában a téma, hogy hová is tart a társadalom?, miért érdemes élni?, aztán meg bennem tovább bomlik hogy hogyan is érdemes élni?.
8 éve, sőt még 1 éve is a “tökéletes” munkáról, önmegvalósításról, párkapcsolatról, jövőről, boldogságról ábrándoztam. Mivel nem találtam, a kiútat az jelentette, hogy ha agyonterápiázom az évek során a csepp kis lelkem, akkor egyszer “tökéletes és kész” leszek. Gondoltam nagy naívan, de nem így lett. Fájdalom van. Veszteségek vannak. Változás van. Boldogság van. Öröm van. Szóval minden van és azt hiszem ennek nagyon lehet örülni. 🙂 Én pedig tanulom a “tökéletesnek lenni” helyett csak “lenni”-t: magasságokban, mélységekben, örömben, fájdalomban, semmiben, bármiben, mindenben, bárhol, bármikor.
Ma pedig eljutottam erre a darabra. Mielőtt elindultam belenéztem a tükörbe: “Tökéletes.” – gondoltam. Majd jót nevettem magamon, hogy éppen arra a darabara készülök, ahol majd megnézhetem, hogy milyen egy tökéletes ember.
Szeretem a közeli színpadokat és ha látom a közönséget szemben. Ma az érdekesség az volt, hogy a színészek helyett egy füllhallgatón keresztül egy hang beszélt folyamatosan a fülembe… Már az első perctől kezdve megmondta, hogy mit tegyek. Én pedig “tökéletes nézőként” engedelmeskedtem az első 1-2 feladatnak, majd csináltam valami teljesen mást. Mert felvetődött bennem a kérdés: “mi van?????” Valaki itt mond valamit, én meg csinálom? Miért? És nehogymár megmondja valaki nekem, hogy mit csináljak all the time…
És rögtön el is gondolkodtatott a lázadasom a “rendszer” ellen… akarok-e kilógni a sorból? Már megint ellentétes irányba megyek? Aztán szépen belenyugodtam, hogy ha már itt vagyok, akkor a buli része, hogy megnézhetem mi lesz, ha haladok az árral. Szóval tettem, ami jól esett, nem tettem, ami nem, mégis haladtam együtt a többiekkel és a történettel, aminek mindenki részese volt.
A darab végére pedig a hang elhallgatott.
A két színész beszéde pedig megtörte a csendet.
Számomra a legőszintébb pillanatok voltak. Érzelmekkel teliek, nem tökéletesek, emberiek.
Egy egyszerű kérdésből eredtek – Szerinted milyenek voltunk ma este, tudtunk-e egymásra hangolódni? És akkor megrememgett a színpad. Megjelent az elégedetlenség. Az őszinteség. Az érzések. Wow.

Hazaúton pörögtek bennem a képek, kérdések…
Vajon ki nézett kit? A közönség a színészeket, a színészek a közönséget, vagy az a hang a fejemben, aki mindent irányított?

Önismereti módszerek tömkelegén vettem részt, gyakoroltam és vezettem csoportokat, ezért egy valamiben biztos voltam mire hazaértem – az a kis hang a fejemben, nah ő sok mindenre képes, ha nem vagyok tudatos rá: automatikus cselekedetek és reakciók ezrei áradnak és jelennek meg a mozdulataimban, szavaimban, cselekedeteimen keresztül anélkül, hogy fogalmam lenne róla, hogy mit miért teszek. Mint ahogyan az első automatikus reakcióm az volt, hogy ha a hang azt mondja a fülhallgatóban, hogy akkor most vegyem elő a mobilomat és tegyek úgy, mintha hívnának, akkor azt teszem. Szó nélkül. Kérdés nélkül. És örülök, hogy pár perc után már ott volt a kérdés, hogy miért csinálom ezt? Mert amikor ott a kérdés, akkor ott a választás lehetősége is. A választás pedig egyfajta felelősség. Nem lehet tovább elbújni, nem lehet újjal mutogatni a másikra. Vállalni kell önmagmat és a döntéseimet. És amikor már nem akarok megfelelni másoknak, vagy a magamról kialakított “tökéletes” képnek, akkor olyan őszinte és tiszta lesz minden. Nem idilli világ, ahol csak béke van, hanem egy olyan világ, ahol emberek élnek. Ahol élek. Ahol emberek éreznek. Ahol érzek. Ahol a tökéletes attól lesz tökéletes, hogy benne van minden, ami tökéletlen – minden, amit elrejtek, amit eltitkolok sokszor még magam elől is, minden amitől félek, amitől rettegek, hogy kiderülhet. És mégis, minden egyes pillanatban, amikor szembesülök magammal – a hang elhallgat. Csend lesz, mert már nincs többé mivel sakkban tartania. Minden egyes szemkontaktussal tisztább lesz a kép és én rádöbbenek, hogy az “én”, csak a fejemben él. Hang. Kép. Érzés.
És van valami / valaki az “én”-en túl…
Aki figyel…
Aki összehozta ezt a “darabot” és jót szórakozik rajtam, egészen addig, amíg “fel nem ébredek” és meg nem változtatom azt a forgatókönyvet…
És ki tudja, még lehet, hogy ez is az ő terve része. 🙂

Szóval menjetek.
Nézzétek.
Hallgassátok.
Tegyétek.
Döntsetek.
Vigyétek hírét: Csak az légy, aki mindig is voltál. 

– Szecskó Mónika