A nyertes tudja, mi lesz a következő lépése, ha veszít, ám nem beszél erről; a vesztesnek fogalma sincs, mit tesz majd, ha veszít, de sokat fecseg arról, mi lesz majd, ha nyer. – Eric Berne

Találkozunk. Elmegyünk egymás mellett vagy megállunk. Beszélgetünk. Érintkezünk. Eric Berne a társas érintkezés alapegységét tranzakciónak nevezi. Ha két vagy több ember találkozik, akkor az egyikük előbb vagy utóbb beszélgetésbe kezd, vagy más módon jelzi, hogy tudomásul vette a többiek jelenlétét. Ez a tranzakciós inger. Erre a másik személy olyasmit mond vagy tesz, ami jelzi, hogy érzékelte az előbbi ingert. Ez lesz az ő tranzakciós válasza.
Berne a tranzakciót megfűszerezi azáltal, hogy három énállapotot különböztet meg: Szülő, Felnőtt és Gyermek. A közöttük lévő kapcsolatrendszereken keresztül határozódik meg a kommunikáció mikéntje.


Ez eddig eléggé tudományosan hangzik. Van találkozás (tranzakció), beszélgetés (inger-válasz), és szülőből, felnőttből vagy gyermekből kommunikálunk. Mégis hogyan lesz egy kellemesnek induló beszélgetésből, sértődés, kiabálás, elrohanás, káromkodás, vagy kapcsolódás, összebújás, szeretet. Vagyis mi történik a beszélgetéseink közben? Mi a különbség egy könnyed beszélgetés és Berne által emlegetett játszma között?

A játszmák mindig forgatókönyvszerűen működő tranzakciók, melyek kimenete előre jól látható, és nyereséggel járnak mindkét fél számára. Ezért olyan személyek társaságát keressük (esetleg olyan személyeket vonzunk az életünkbe), akikkel hasonló játszmákat kedvelünk, így a velük való kapcsolat belátható, megjósolható lesz és biztonságot nyújt. A játszma szerepe a kapcsolat stabilitásának megőrzésében van; ha az egyik fél változtat a játszma szabályain, az a kapcsolat egészét ingathatja meg.

Mesélek egy példát az életemből:

Egy évvel ezelőtt még szinte minden cselekedetemet az határozta meg, hogy elfogadjanak, szeressenek az emberek. Főként azért, mert én nem tudtam szeretni, értékelni, elfogadni magamat annyira, amennyire az reális lett volna. Szükségem volt rá, hogy a környezetemben lévőknek megfeleljek.
Már akkor is vállalkozóként dolgoztam. Így kerültem együttműködésbe egy másik céggel. Szervezetileg két cég együttműködése felnőtt-felnőtt kapcsolat, ahol beszélgetések, kompromisszumok, célok, felelősség van és nincs utasítás, dac, sírás, kiabálás. 

Visszatérve a történetre boldogan vetettem bele magamat a közös munkába.Testi-Lelki Harmónia - önismeret Gyerek pozícióból indultam. Örömmel túlóráztam ingyen, mindenféle plusz feladatot mosolyogva elvállatam, nem figyeltem arra, hogy van-e kedvem, időm, energiám ezekre. Ha megkérdezték, oké-e ez így nekem, mindenre igen-t mondtam. Nem figyeltem rá, hogy péntekenként hullafáradtan sírva megyek haza. Csak egy számított, hogy “Jó legyek.”, jó gyerek, akit utána megdícsérnek, esetleg még a fejét is megsimogatják. És meg is kaptam ezt. Szóbeli dícséreteket, hogy jól dolgoztam és nem túl kedves megjegyzéseket, ha nem. Mégis nyertem. Én is. Ők is.
Aztán az egyéni terápiáknak, csoportoknak, belső munkának köszönhetően elkezdtem megismerni magamat, a határaimat, mit szeretek, mit nem, mennyire vagyok értékes, egyáltalán szükségem van-e rá, hogy mindenki szeressen, vállalom-e a felelősséget vagy csak szeretek megbújni a háttérben, kiállok-e magamért.
Így történt, hogy egy napon “nem”-et mondtam, aztán egyre többször mondtam “nem”-et. Ez kezdetben nem volt egyszerű. Félelemmel töltött el, hogy mi lesz, ha nem értenek meg, nem akarnak így velem együtt dolgozni. Aztán ezek a hangok egyre halkabban lettek. Tudtam, hogy mit szeretnék csinálni és már tudtam, hogy mennyit ér a munkám. Nem másnak. Magamnak. Tudtam, hogy miben vagyok jó és bár éreztem mennyire nehéz önazanosnak maradni és kiállni amelett, amiben hiszek, minden olyan mondat, szó, tett, ami “én” voltam, hatalmas energialöketet adott és megnyugtatott. Nehéz, félelmetes volt, hogy elismerjem a saját értékrendemet és ne azonosuljak másokéval, ha azzal nem érzem jól magamat. Olyan voltam, mint a fekete bárány. És egy idő után már nem érdekelt. Büszke voltam rá, hogy végre abban a pozícióban (felnőttben, vállalkozóban) vagyok, ahová tartozom.
Nagy feladat és nagy felelősség. Nem lehetett már megbújni a sarokban. Ki kellett állni a fénybe. Néha – bár inkább többször – el kellett viselni a pofonokat és fel kellett tudni állni. Szembesülni kellett az igazságtalansággal – ha az az én értékrendem szerint más volt. Szembesülni kellett azzal, hogy “nem kellek” és “nem látnak szivesen”, “nem kíváncsiak az ötleteimre” és “nem kíváncsiak rám”.

Egyszerűen csak tovább kellett menni. És hinni. Hinni, bízni és bizonyosnak lenni abban, hogy szüksége van rám a világnak. Nem egy klónra, aki beáll a sorba és ugyanazt a szöveget nyomja. Rám, aki más és rád, aki szintén más vagy. Hiszen nem is lehetsz ugyanolyan. Hogyan is várhatnád el magadtól?

Így léphetsz ki egy szerepből a játszmában, és talán egy “nem”-el olyan pillanatnyi sokkhatást idázhetsz elő, ami a másikat sodorja egy új szerepbe.  És akkor a tied a döntés, hogy maradsz a felelősségteljes felnőttbe vagy lehetsz újra gyerek, akinek parancsolhatnak a szülei, esetleg lehetsz szülő, aki meg fogja mondani, hogy pontosan mit tegyen a másik és ezzel nincs vita. Akármit is választasz, az a te döntésed lesz és akár tudatosan vagy a szerepben, akár nem, te vállalod a következményeket.

Vajon ki vagy te a beszélgetéseid során?